Írói utószó

Drága, csodálatos, egyetlen, utánozhatatlan, pótolhatatlan, túlzó és legédesebb Olvasóim!

Sajnálom, amiért csak most raktam ki az utószót, holott a múlt hétre ígértem, de az igazság az, hogy nem szerettem volna, mielőtt nem válaszolok a kommentjeitekre. Ezt szombaton mind el akartam intézni, csak sajnos belázasodtam, így nem sikerült. Ezúton is bocsánatot kérek!
És nagyon nagyon nagyon köszönöm, amiért az epilógushoz ennyien írtatok, 135 megjegyzés gyűlt össze ami hatalmas szám, nem is bírtam felfogni, határtalanul szeretlek Titeket! 

Szeretnék boldog békés karácsonyt, kellemes ünnepeket és előre is élményekben gazdag, pihentető szünetet kívánni Nektek! 

A világon lévő összes puszi, ölelés és szeretet a Tietek! 

Azy

A legfontosabb: Köszönet mindenért

Hűha. Már most sírok, de azért, mert újra elolvastam a kommentjeiteket, amik egyszerűen annyira édesek és kedvesek, hogy nem vagyok képes felfogni. Talán nem mondtam elégszer, de rengeteget jelentettetek számomra. Nem csak azért, mert olvastatok, hanem mert ezzel bármilyen formában, de támogattatok, biztattatok. Komolyan, és tényleg halál komolyan mondom, hogy nélkületek ez nem ment volna. Sokáig gondolkoztam, vajon miképpen tudnám kifejezni azt, amit érzek, és hogy azt miért is érzem. Lehet, hogy nem tűnik nagy dolognak, de igazából egy hatalmas segítség, amit értem tettetek. Mert nem csak bepötyögtetek pár sort, hanem erőt adtatok, hittetek bennem, szeretet adtatok. És mindezt feltétel nélkül, teljesen önzetlenül. Ebből tudom, mennyire csodálatosak is vagytok. Köszönök mindent. Köszönöm, amiért nem hagytatok egyedül, mellettem álltatok, türelmesek voltatok, olvastatok, elmondtátok a véleményeteket. Külön köszönet azoknak a személyeknek, akik rendszeresen írás formájában is támogattak, soha nem tudom ezt majd viszonozni Nektek.
Ti voltatok a legfantasztikusabb Olvasók, te jó ég, mennyire boldog vagyok, amiért ennyi mindent kaptam. Fogalmam sincs mit tettem, mivel érdemeltem ezt ki, de az biztos, hogy soha nem reméltem-hittem, hogy ez megtörténhet. Na, próbálok szavakat találni, igyekszem összefoglalni, ami most belül kavarog...

Köszönök mindent, tényleg mindent, amit értem tettetek, amit nekem adtatok! Nincs nálam boldogabb bloggerina!  Töménytelen sok hálával tartozom, amiért végig követtétek ezt a történet, és az epilógushoz érkezett rengeteg komment pedig végképp meghatott! KÖSZÖNÖK MINDENT! 

Még azt szeretném hozzátenni, hogy komolyan nem értem miért meg hogyan történt ez velem, mármint, hogy ennyien támogattok, és biztattok a folytatásra. Soha, de komolyan soha nem hittem-reméltem még ehhez hasonlót sem!  Ez egy csoda, fel sem bírom fogni, mérhetetlenül hálás vagyok! Ti voltatok és vagytok a legjobbak!

Kinézet

A blognak a külseje rengeteget, de tényleg rengeteg változott, ha ez bárkit zavart, akkor sajnálom! Egyszerűen nem tudtam mi legyen, színt és hangulatot is változtattam, így...
Szeretném megköszönni azoknak, akik fejlécet szerkesztettek nekem, mert csodálatosak lettek! 

Anastasia Hannah Chapes, aki két fantasztikus képet is készített! Ezúton is hálás vagyok, ahogyan Diana-nak is, aki szintén ennyivel tisztelt meg! Ezek mondanom sem kell szintén gyönyörűek lettek! Mindkettőtöknek nagyon szépen köszönöm! 

A többségét én készítettem, ami természetesen meg is látszott rajta, így utólagosan is bocsánat értük, szépen szólva is rémesek lettek! 

Ha valakiben felmerül a kérdés, hogy "ha én is tudom, milyen bénák, akkor mégis miért rakom ki?", akkor az a válaszom, hogy mert szeretek szerkeszteni - attól függetlenül, hogy tehetségtelen vagyok benne - és mert nincs olyan sok oldal, ahonnan akármikor lehet rendelni, és nekem sem mindig akad időm ilyesmire... :) 

Ami talán még érdekes...

Egyáltalán nem tudtam semmit. Csak annyit, hogy lesz egy lány, aki prostituált. Mivel One Direction fanfiction-re asszociáltam, egyedül Louis-t tudtam mellé elképzelni, nem is tudom, talán ő az a tag, akit elég idősnek tartottam, hogy egy ilyen történetbe beleilljen. Megszületett az első rész, utána a második, és így tovább, fogalmam sem volt, mi lesz ebből, mi lesz a vége, ilyesmi. És éppen ezért szerettem annyira írni. Mert a fejezet felkerülése előtt pár órával még én se tudtam mi fog következni - mellesleg ez okozta a legnagyobb késéseket is. Tulajdonképpen Norina és Louis alkotta meg a saját sztoriját, nem volt sok beleszólásom.

Talán néha kicsit túl szomorú vagy depressziós volt, amit abszolúte nem szándékosan tettem, pusztán így alakult. Ez volt az első olyan történet, ahol a főszereplőm tényleg komoly gondokkal küzdött, legyen az önértékelési vagy pénzügyi. Nem tudom, miképpen sikerült ezt éreztetnem és leírnom, talán legközelebb majd jobban menni fog. 

Örülök, amiért a végén mégis kialakult valami, bár elég nagy katyvasznak érzem, legalább eljutottam a befejezésig. Ez azért is hatalmas szó számomra, mert az elején attól tartottam, hogy az első blogom után csúnyán leégek, és nem lesz több ötletem. És ha nem emiatt aggódtam, akkor az írással szenvedtem. Te jó ég, mennyiszer volt, hogy nem tudtam mit kitalálni, csak ültem, körülbelül már tizenegy óra is elmúlt, és még mindig semmi. Iszonyatosan sajnálom, emiatt nyilván romlottak el részek is, de hát amikor már készen volt, inkább boldogan mentettem el, mintsem hogy az újraíráson gondolkodjak.

Ja, és éppen ezért.... bocsánat, mert rengeteg gépelési hiba van, szerintem a fogalmazásom is hagy kivetni valót maga után, nem is keveset, csak hát a többségét alig olvastam át, vagy ha mégis éppen már félálomban. Ezekért hatalmas bocsánat! 

Statisztika 

Ezeket is nagyon, de tényleg nagyon köszönöm, iszonyatosan meglepőek a számok, minden egyes alkalommal leesik az állam, amikor meglátom! Elképesztőek vagytok!

- Prológus + 25 rész + Epilógus

- 205 rendszeres olvasó

- 1307 közzétett megjegyzés

- 35 bejegyzés 

- több, mint 80 000 oldalmegjelenítés

- 80 díj

A továbbiakban

Rettenetesen szeretek írni, így nem hagyom abba, kettő blogom van jelenleg, az egyik egy Avril Lavigne és Chad Kroeger (Nickelback) fanfiction, illetve egy hamarosan kinyíló régi-új Harry Styles fanfiction. :) 

Engedj el!

Túl jó megjátszás

Ezen kívül kellemes karácsonyi ünnepeket szeretnék kívánni Nektek, remélem jól fog telni a szünet, ki tudjátok pihenni magatokat, és békésen telik el ez a pár hét! 

 A blog befejezve 

Epilógus

Drága, szeretett, kitartó, kedves és legcsodálatosabb Olvasóim!

Hát, elérkeztünk ide is. Fogalmam sincs mit tudnék mondani, rengeteg minden kavarog bennem. Halogattam a rész megírását, de csak azért, mert féltem befejezni, féltem, hogy nem olyan lesz, mint remélitek. Azt hiszem aki fejezett már be történetet sejti, hogy mi játszódik le most bennem... Hihetetlen mennyire fog hiányozni ez az egész, mennyire fogtok hiányozni Ti! Mert mindent nektek köszönhetek, csodálatosak vagytok!
Egyelőre most csak ennyit bírtam, jövő héten következik az írói utószó, amiben mindent rendesen próbálok meghálálni...

Lenne egy hatalmas nagy kérésem Hozzátok, ami rengeteget jelentene számomra. Szeretném, ha mindenki, aki idáig eljutott velem írna pár szót... Nagyon hálás lennék, ha olvashatnám a gondolataitokat!

A világ össze szeretete, puszija, ölelése a Tietek, drága Olvasók
Azy


Kérlek, kérlek csak hozd vissza Őt nekem! Semmi mást nem szeretnék, csak hogy újra mellettem legyen.
Fogja a kezem, biztonságot nyújtó ölelésében részesítsen, úgy csókoljon, mint még soha senki. Jó mélyen beszívhassam az illatát, halljam a lélegzetvételeit, érezzem szívének ütemes dobogását. Egyedül csak Rá van szükségem.

Ujjaimmal simogatom a kezét, fejemet fáradtan hajtom a mellkasára. Hajnali kettő körül lehet az idő. Fáradt vagyok, mégsem tudok aludni. Nem szabad lehunynom a szememet. Vele akarok maradni.

Kicsit jobban összehúzom magamat, pillantásomat a mellettem fekvő Louis-ra emelem. Halványan mosolyodok el, mégis minden mozdulatom fájdalmas. Hiába tartok ki, hiába remélek, semmi sem változik. Egyedül vagyok, a hiánya kezd felemészteni. 

Halk sóhaj szökik ki ajkamon, kezemet összekulcsolom az övével, mesélni kezdek. Egy olyan történetet, amit már százszor hallott, mégsem érdekel. Addig ismételgetem, amíg egyszer el nem jut hozzá. 

Volt valaki az életemben, aki olyannak tűnt, mint mindenki más. Találkoztunk, elítélt. Pedig nem is ismert. Meggyűlöltem, mert pontosan megtestesítette mindazt, amitől féltem. És mégis amikor bajba került nem voltam képes segítség nélkül hagyni. A kezemet nyújtottam felé, és onnantól kezdve valami kialakult. Nem érdekelte ki vagyok, elfogadott. Tudtunk nélkül szükségünk lett a másikra. Ott volt, amikor baj volt, megvédett. Észre se vettük, de kötődni kezdtünk a másikhoz, de amikor komolyabbra fordult volna, megijedtem. Két külön világ hogyan kapcsolódna össze? Ellöktem, nem hittem magamat elég jónak. Megbántottam, elértem, hogy teljesen magába zárkózzon. Azt hittem, ez lesz a legjobb.

- Aztán kaptam egy telefont, amiben értesültem arról, mi történt vele. Ha ez nem lett volna, még a mai napig nem jöttem volna rá, hogy mennyit is jelent igazából - suttogom. A hangom a végén elcsuklik, így inkább nem folytatom. Úgyis tudja mi a történet vége. 

- Bárcsak felébrednél! - hunyom le a szemeimet, elképzelem, amint Louis már mosolyog, magához von, és végre minden olyan, mint amilyennek lennie kell. Hogy végre újra elgyengülhetek, mert tudom, hogy lesz valaki, aki elkap, ha zuhanok.
Kezemet az övére simítom, fejemben elképzelem, ahogyan óvatosan megmozdítja az ujját. Csak egy apró mozdulatot tesz, amivel jelzi, hogy hall, figyel. Amikor kézfejemen finom érintést észlelek, nem figyelek. Úgyis csak az elmém szórakozik, hazug játékkal csábítgat. Elhitet valamit, amit a legjobban akarok. Kileste szívem legmélyebb vágyát, úgy tesz, mintha képes lenne az illúziót életre kelteni.
- Túl fáradt vagyok ehhez - hessegetem el a gondolatot, fejemet kissé megrázom, annak jeleként, hogy már én sem helyeslem az ilyen késői ébrenlétet.
Újabb mozdulat.
Figyelek.
Megint.
- Te jó ég - suttogom, ajkam kicsit szétnyílik, hitetlenül meredek Louis kezére, ami száz százalék, hogy az előbb hozzám ért! Feszülten figyelek, számat szép lassan véresre harapva várom, hogy megismétlődjön a csoda. A szívem a torkomban dobog, egész testemben remegek.
Tekintetemet erősen az ujjára szegezem, nem akarom elszalasztani a pillanatot. Kérlek, kérlek csak történjen meg megint!
Mutatóujja kicsit a levegőbe emelkedik, aztán visszaesik, egyenesen a kezemre.
Szemeben a könnyek kicsordulnak, felpattanok, kicsit hátrálok, körmeimet a fogaim közé szorítva méregetem. Nem lehet igaz. Tévedek. Pusztán kimerültem, ennyi az egész.
Ismét megmoccan. Sírva rohanok az ágya mellé, habozás nélkül nyomom meg a hívógombot. Perceken belül itt lesz a nővér. Muszáj látnia, meg kell mondania, hogy ez nem csak egy álom, nem csak egy ócska káprázat.
Ameddig meg nem érkezik csak meredten bámulom Louis arcát, hallgatom a gép egyenletes csipogását, próbálom felfogni a történteket. Elképzelhetetlen, biztosan tévedés.
- Mi a baj? - rezzenek hirtelen össze a hangra, ami mögülem érkezik.
A nővér érdeklődő pillantást vet felém, mivel szemmel láthatólag nincs gond, nem érti miért sírok.
- Azt hiszem... - kezdem, félek kimondani. - Megmozdult.
A nővér arcán mosoly tűnik fel, nyugtatólag helyezi kezét a vállamra. Arcán amolyan "aha, akkor már értem" kifejezés ül. Megvizsgálja Louis életjeleit, motyog valamit, aztán kimegy. Furcsállóan bámulok a háta után, most komolyan ennyi volt? Megmozdult, az Isten szerelmére, miért nem mondja, hogy most már bármelyik percen felébredhet, és minden mehet a régi kerékvágásban?
Remegek az idegességtől, az ajkam felhasad, számban érzem a vér vasas ízét. Szememet le sem bírom venni Louis-ról, könnyes szemmel lépek közelebb hozzá. Megragadom újra a kezét, reménykedve pillantok rá.
- Itt vagyok - mondom, csak remélhetem, hogy hallja. - Ne aggódj, minden rendben lesz, most már tényleg - mosolyodok el.
A nővér visszajön a háta mögött az éjszakai ügyeletes doktorral. Megkérnek, hogy kint várakozzam, így bár a szívem szakad bele, elhagyom. Hátamat a kórház hideg kőfalának döntöm, próbálok rendesen levegőt venni, de nehezen megy, úgy érzem bármelyik percben összeeshetek. Lerogyok a földre, reszkető kezeimmel nyugtalanul túrok bele a hajamba. Nem tudom hívjam-e Jay-éket. Mi van, ha téves riasztás, és nem mégsem ébred fel? Joguk van tudni, de hajnali kettő van, ugrasszam ki őket feleslegesen?
Tanácstalanul dörzsölöm meg az arcomat, úgy döntök, inkább megvárom, mit mondanak. Az idő csiga lassúsággal telik, legszívesebben berontanék a kórterembe, csakhogy megtudjam mi a helyzet. A legrosszabb, hogy aggódok. Aggódok, mert nem vagyok biztos semmiben.
A nővér kijön a kórteremből, tekintetével engem keres. Rögtön felpattanok, kétségbeesetten várom, hogy mondjon valamit.
- Fel fog ébredni? - tördelem a kezemet, minden reményem az előttem álló harmincas éveiben járó nőben van.
- Nézze, ez rengeteg mindentől függ. Majdnem három hónap telt el  - magyarázza nyugodtan, nem hajlandó felemelni a hangját, úgy beszél, mintha csak az időjárásról diskurálnánk. - Ha fel is ébred, rendszerint bizonyos fokú memóraizavar és mozgássérülés marad vissza. Lehet, hogy kicsit sérült lesz mentálisan és fizikailag is, erre fel kell készülni.
Csak bámulok az arcába, arcomon az eddig patakokban folyó könnyek elapadnak, helyét átveszi a döbbenet. A hitetlenkedés. A félelem szép lassan belém férkőzik, átjár mindent, megfertőz.
A tudat, hogy lehet soha lesz már régi, megijeszt. Mit fogok tenni, ha esetleg nem ismer fel? Hogyan fogom elviselni, ha Louis nem nem lesz képes többé mozogni? Ha lebénul?
- Minden előfordulhat - közli szomorodottan. - De erre inkább azoknál a betegeknél van nagyobb esély, akik hosszabb ideig feküdtek kómában...
- Reménykedjek? - nyelek egy nagyot, hangom elhal.
Nem válaszol, sóhajt egy aprót. Leül egy műanyag fehér székre, tekintetével üzen, hogy kövessem. Nem teszem, idegesen vizsgálgatom az arcát, egyszeriben düh jár át. Dühös leszek, mert ez a nő nem tud semmit. Ő nem érzi azt, amit én, ő nem hisz, úgy mint én.
- Maga nem ismeri - rázom a fejemet, a szavak sértetten jönnek belőlem. - Louis erős, mindenre képes, egyszer eltörte az ujját, csak mert aggódott értem, megmentett saját magamtól, átölelt, ha féltem, mellettem volt, mindenkinél erősebb, maga nem ismeri.
Tagolatlanul, hadarva beszélek, felháborít, amiért nem ért meg. Miért ejt kétségbe? Nem ismeri Louis-t, fogalma sincs mennyire különleges.
- Szeretem, érti? - emelem fel a hangomat, már szinte üvöltök. - Nem lesz baja!
A megrettent nővér gyorsan összeszedi magát, feláll és reagál. Kezét nyugtatólag helyezi a vállamra, olyasmiket motyog, hogy fel kell készülnöm mindenre, ő csak reálisan próbálja felfogni a dolgokat, és hogy le kell csillapodnom, számba kell vennem a rossz lehetőségeket is. Nem kell semmit se.
Nem akarom. És nem is fogom.

Nélküle telt el a karácsony. A szilveszter. A hetek csak repültek, én egyre kialvatlanabbá váltam, mert az összes szabadidőmet mellette töltöttem. Beszéltem, foglalkoztam vele, próbáltam mindig meggyőzni arról, hogy soha nem fogom már elhagyni. Komolyan gondoltam, mindig ott leszek. Ha nem ismer fel, ha agykárosodása lesz, nem érdekel. Attól még én szeretem, és kitartok. Mert ő is küzd, különben nem mozdult volna meg karácsonykor.
Szokták mondani, hogy a legjobb dolgok akkor történnek, amikor nem számítunk rájuk. Ezzel most már teljes egészében egyet tudok érteni...
Nem rég mentek el Lottie-ék, de én már nem bírom, fáradt vagyok. Alszom, fejem a teste mellett, kezét szorongatom. Nem veszem először észre. Érzek valamit, de valahogyan nem jut el a tudatomig. Kicsit mocorgok, és alszok tovább. Szinte hallom, amint Louis nyöszörög, próbál mondani valamit.
Egyre hangosabban, mintha csak a nevemet próbálná kinyögni.
Norina.
Nina.
Szemem szép lassan kinyitódik, laposokat pislogok. Tekintetemet rögtön rá szegezem. Összevonom a szemöldökömet, úgy tűnik mozdulatlan. Felülök, hajamat kisimítom az arcomból, közelebb húzom hozzá a széket.
- Louis? - kérdezem félénken, tenyeremet végig simítom a borostán.
Ajka kicsit szétnyílik, újra motyogja:
- Norina... Nina
Arcomon a boldogság döbbenete hagy nyomot, fel sem bírom fogni, ami történik.
- Itt vagyok melletted - hajtogatom, nem bírom ki, felállok. - Ne aggódj, hívom a nővért - törlök le egy kicsorduló könnycseppet. Gyorsan megnyomom a gombot, de egy pillanatra sem tévesztem szem elől Louis-t.
Sokkos állapotban vagyok, a nevemet mondta. Hihetetlen, ezek szerint emlékszik rám! Nem felejtett el, tudja mi történt közöttünk.
Amint az ajtó nyitódik a nővér bejön, de nincs szükség arra, hogy elmagyarázzam mi történik, ő is fültanúja lehet, aminek én az előbb.
- Norina... - nyögi újra Louis, ezúttal a szeme is megrebben, mintha ki akarná nyitni.
- Azonnal hívom az orvost és értesítem a családod - terül szét egy mosoly az arcán, de mielőtt még távozna, rám néz. Amolyan nézés az, amiben minden benne van, ettől függetlenül inkább hangot ad gondolatainak.  - Igaza volt. Louis nagyon erős - bólint  komolyan. - De maga is.
Könnyes szemmel, hatalmas vigyorral az arcomon nevetek  fel, az euforikus érzés átjárja az egész testemet.
- Köszönöm - suttogom, visszafordulok Louis-hoz.
- Norina - ismétli, szeme újra megremeg.
- Itt vagyok melletted, ne aggódj - nyugtatgatom, szüntelenül körkörösen simogatva a kezét. Megszorítja.
Aztán...
Aztán Louis-nak sikerül. Kinyitja a szemét, legyőz mindent, bebizonyítja milyen erős. Úgy tűnik kissé zavarodott, nem tudja hol van, és mi zajlik körülötte, de nem érdekel.
- Te jó ég - suttogom, könnyeim szabad utat nyernek. Sírok, mert boldog vagyok. - Nem lehet igaz...
Bizonytalanul  rám néz, nem tudom felismer-e, de én olyan szélesen mosolygok, ahogy csak tudok.
- Itt vagyok - biztosítom róla, könnyeim megállíthatatlanul folynak.
- Norina - szorít rá gyengén a kezemre.
- Emlékszel rám?
Louis percekig habozik, majd halványan elmosolyodik.
- Igen - suttogja halkan.

Fél évvel később...

- Látod azt a csillagot? - kérdezi, a szikrázó égboltra mutat.
Követem ujja irányát, szemem megállapodik az általa kiszemelten.
- Mi van vele? - vonom össze furcsállóan a szemöldököm.
- Tudod miért a kedvencem? - suttogja a fülembe, mire kiráz a hideg. - Halvány, mégis különleges.
Louis-ra nézek, elmosolyodom.
A házában vagyunk, a fák segítségével elrejtett birtokán. Csak Ő meg én.
A csillagvizsgálót már régen használtuk, de most újra kinyitotta. A fejünk felett milliónyi égitest, rengeteg fényesen világító van, ő mégis azt az egyet választotta, ami halvány. Pont mint akkor.
Barna hajammal játszik, utólag kiderült, hogy neki sokkal, de sokkal jobban tetszik így.
- Kérhetek valamit? - fordulok felé, kezemet mellkasára simítom.
- Amit csak akarsz - von közelebb, jó erősen szorít, mintha sose akarna elengedni.
Pár pillanatig nem szólalok meg, csak utána, egészen halkan.
- Csókolj meg!
Elvigyorodik, nem úgy tűnik, mintha ellenére lenne a dolog. Óvatosan fogja közre az arcomat, hatalmas kezében elveszek. Ajka közeledik felém, szememet lehunyom, élvezem a pillanatot. Szája az enyémen landol, testem az övének ütközik. Elmélyíti a csókot, egyre szenvedélyesebb lesz, nyelveink vad táncot járnak, úgy érzem a szívem mindjárt kiszakad a helyéből.
Louis az enyém, velem van. Vigyáz rám, óv, ha kell. És ez most már örökké így lesz, mert nem fordul elő többet, hogy valamelyikünk feladja.
Az életem megváltozott az elmúlt fél év alatt. Miatta. Befejeztük a fotókat, így elkészült a kiállításom. Igazán nagy sikere lett azoknak, amiken Louis még a kórházban van. Olyan érzelmeket fejezett ki az arca, amit normális helyzetben nem lett volna képes magára ölteni.
Ráadásul Louis minden akaratom ellenére kifizette az összes adósságot, megmentve és újra rendbe hozva ezzel a házunkat, életünket. Cserébe csak egy valamit akart. Annak a jele pedig az ujjamon díszeleg, egy jegygyűrű képében.
- És én mondhatok valamit? - távolodik el egy kicsit. Aprót bólintok, nem bírok betelni azzal, ahogyan rám néz. Mintha mindent képes lenne megtenni értem, mintha nem lenne neki fontosabb, mint én. - Szeretlek, angyalkám - suttogja szinte a számba, utána szorosan ölel magához.
Elsírom magamat, arcomat a nyakába fúrom.
- Én is!
Mert mi soha nem adjuk fel, soha nem hagyjuk el már a másikat.
Mert szeretem.
Mert szeret.

VÉGE